A Könyvmolyképzőnek az az
egyik legeslegjobb tulajdonsága, hogy szinte minden műfajt és stílust felölel, bármilyen
is legyen egy olvasó ízlése, a kiadó kínálatából száz százalék, hogy talál
magának valót. Az 5. Blogprojekt 1. napján a pozitív élményeinket gyűjtöttük
össze, de velünk is előfordult, hogy a bőség zavarában oda nyúltunk, ahová nem
kellett volna. Szóval beszéljünk kicsit azokról a könyvekről, amik valamiért
nem értek el szívünkig.
Jenny Han:
Nyár-trilógia
Jenny Hantól a második
sorozatának első része, A fiúknak, akiket
valaha szerettem volt az első olvasmányom, amiről majd csak holnap, az
utolsó napon beszélek részletesebben. Elöljáróban csak annyit, hogy az a könyv
nagyon tetszett, így gondoltam, elkezdem az írónő előző sorozatát is. Hát…
olyan volt, mint egy hasas a tengerbe. Jó magasról. Korábban már kifejtettem,
milyen problémáim is voltak a sorozattal, akit érdekel, kattintson IDE. Röviden:
1.
Unalmas volt.
2.
Belly-t az esetek többségében vízbe fojtottam volna.
3.
Azok a részek, amiknek hatniuk kellett volna az olvasóra, belőlem csak
órákig tartó önhipnázis után bírtak reakciót kicsikarni.
4.
Könyörgök, a Föld egy BOLYGÓ! (a magyarázatért érdemes visszaklikkelni
az ominózus posztra…)
Bár összességében az „egy alkalom elég volt belőle”
feeling végig adott volt, találtam pozitívumot is a könyvben, de azoknak nem
ebben a bejegyzésben a helye.
Moony Witcher:
Morga, a szél mágusa
Őróla is találtok már egy jó
nagy szájhúzást ITT a blogon.
Számomra már az alapötlet is
életképtelennek tűnt, s ennek kivitelezése is szilárd bizonyítékot nyújtott
arra, hogy ha valamitől, akkor az ilyen típusú utópisztikus társadalmaktól nem
kell tartanunk a jövőben. Köszi a megnyugtatást, de eszembe se jutott volna
arra alapozni egy egész világ (!) működését, hogy törvénnyel tiltom a
szeretetet. Ami még megdöbbentőbb, hogy ez a társadalmi berendezkedés a cselekmény
játszódásakor már 500 (!) fennáll! Ez elég hihetetlen, főleg akkor, ha ennek
élén egy olyan főgonosz áll, akinek legborzalmasabb tevékenysége a könyv alatt,
hogy értetlenül forgolódik. Valóban, az ő hatalmának megdöntésére tényleg elég
egy tizenkét éves, szeretethiányos kislányt küldeni, akinek hiába kötik a
lelkére, hogy titokban kell tartania a kilétét, mégis leküzdhetetlen kényszert
érez arra, hogy úton-útfélen mindenkinek elújságolja, hogy bizony, ő a Szél
mágusa, és jött megváltani a világot…
Mint említettem,
életképtelen…
M. Leighton: Up tome + Jessica Sorensen: Callie, Kayden és a véletlen
Ezek voltak azok a könyvek,
illetve sorozatok, amik elérték, hogy már alapból minden Rubin pöttyös könyvre
kellő óvatossággal tekintsek. Ami még kínosabb, hogy képtelen vagyok értelmesen
megfogalmazni, mi bajom is volt ezekkel a könyvekkel. Egyszerűen ők azok, akik
nem az én stílusom. Ettől függetlenül még jó pár olyan rubinos kicsike van,
akik nagyon érdekelnek... remélem, azokkal majd jobban kijövök.
Nataša Dragnić:
Minden nap minden órájában
Nem is igazán az van ezzel a
sztorival, hogy nem tetszett – csak furcsa volt. Éreztétek már magatokat úgy,
hogy egy könyv kizár benneteket? Mért én éreztem. Ennél a könyvnél. Egyszerűen nem
akart beengedni! A szereplők elvoltak szépen ketten a saját harmonikus kis világukban, és
mintha felesleges harmadik kerékként kezeltek volna. Persze ez elsőre
őrületesen nagy baromságnak tűnhet – hogy rekedhet könyvön kívül egy olvasó? Hát valahogy pont így.
Laura Arkanian:
Holdezüst, vérarany
Ez is egy elég érdekes
szituáció, mert hiába volt egy vegyes, de azért mégis inkább negatívabb élmény,
nagyon sokszor elgondolkodok még ezen e könyvön. A történet alapja röviden és
felszínesen itt is, mint oly sok más könyvben a vérfarkas-vámpír ellentét, de
itt, ebben az esetben ennek a két fajnak belső-külső tulajdonságai jelentősen
eltérnek minden más hasonló történettől. A vámpírok például szintén átváltoznak
valamivé teliholdkor, és nem kell vért inniuk… What??
Nekem ez, ezek a különbségek
igenis probléma volt. Mitől vámpír a vámpír, ha nem attól, hogy vért szív? És
hetekkel az után, hogy befejeztem a könyvet, egyszer csak beugrott, hogy miért.
Szóval, akit a könyv hibái érdekelnek, az áldozzon egy kattintást ERRE a
bejegyzésre, aki pedig a miértre kíváncsi, az olvasson tovább.
Annyit muszáj spoilereznem,
hogy pontosan hogy is fest ez a vámpír faj. Látszólag és az idő nagy részében semmi
sem különbözteti meg őket az egyszerű emberektől. Ha feljön a telihold, sincs
nagy gond, mert csak a körmük alakulnak át karmokká, a szemfogak pedig
meghosszabbodnak, de nincs semmiféle ösztönből fakadó vérszomjuk, nem vesztik
el az önuralmukat, stb. Vérszomj, önuralom, emlékezetkiesés és társai sztornó.
Vámpírnak ebben a könyvben
születni kell. Ezek a lények (?) olyan génekkel rendelkeznek, amik ugyan
reagálnak a teliholdra, de igazából nincs jelentőségük. Hol van akkor a
hagyományos vámpírlegenda?
A fent említett gének miatt
a vámpírnak születettek meghozhatnak egy döntést: megvan bennük ugyanis a
képesség, hogy halhatatlanok legyenek. Ehhez embert kell ölniük/emberi vért
kell inniuk (nem emlékszem pontosan, hogy volt), és akkor elnyerik az örök
életet - és annak minden mellékhatását. Ezentúl nem mehetnek ki a napra és állandóan
küzdeniük kell a bennük fortyogó szomjúsággal. Szóval itt van a válasz arra,
hogy mitől is vámpírok ezek a vámpírok. Nem azért szörnyetegek, mert így
születtek, hanem azért, mert így döntöttek.
Egy tudatos emberi elhatározás kérdése volt az, azzá válnak-e, amivé, ott
volt előttük a két választási lehetőség, az emberség és a halhatatlanság útja.
A könyv szól azokról is, akik az első, és azokról is, akik a második utat
választják. És bár maga a történet és a könyv egésze nem lett a szívem csücske,
azt el kell ismernem, hogy a vámpírok és a szörnyeteggé válás ilyen irányú
megközelítése egy zseniális alapgondolat.
***
És ti? Melyek voltak a KMK
azon könyvei, amik nem nyerték el tetszéseteket? Írjátok meg kommentben, ha
volt ilyen, és persze látogassatok el a többiekhez is!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése