Lógok
még jó néhány régebbi olvasásommal, de erről itt mindenképp ki akartam beszélni
magamat.
műfaj: ifjúsági,
disztópia
kiadja:
Könyvmolyképző Könyvkiadó
oldalszám: 416
értékelés a
moly.hu-n: 76%
az én értékelésem: 1 csillag
borító: nem tetszik,
szörnyű
karakter, akit
imádtam/utáltam: -
kedvenc
jelenet: -
Emiós bolygó, az 500. esztendőben. Morga egy 12 éves,
feketehajú, kék szemű, lila szeplős kislány. A Fehér Papnő mágikus tanításainak
köszönhetően, Morga képes a felhők és a csillagok állásából olvasni, a szél
illatából tudja merre kell menni, esővizet iszik, hogy megtisztítsa gondolatait
és hallgatja a csendet, hogy felfedezze az energiák erejét. A három hold
bolygóján ő az egyetlen Tökéletlen, mert emberi DNS-t hordoz magában, mely a
Fharok Birodalmi Törvénye szerint tiltott, ugyanis a Fharok kitörölték a
lakosságból az érzések, érzelmek emlékét. De ha Morga a Tökéletlen, akiről az
ősi prófécia szól, akkor ő a Birodalmi Törvény legnagyobb ellensége, és Emiós
népének egyetlen reménysége, akik már oly hosszú ideje elfelejtették a
szerelmet, a szabadságot és földi életük eredetét.
Hát, hol is kezdjem? Nagyon
nem tetszett, pedig szeretem a disztópiákat, egyébként pedig 396. oldalon „Az
Emiós bolygó” című ismertetővel. Ennek a résznek a környékére folyamatosan
vissza kell térni, hogy megértsünk olyan idegen szavakat, amik szerintem
merőben feleslegesek voltak, és amiket a könyv sehol máshol nem magyaráz (meg
néha itt se).
Moony W. szerint kevesebb,
mint 3 év múlva meghalunk. Gondoltam, jobb, ha szólok. A könyv ezután 500 évvel
játszódik, egy olyan bolygón, ami nagyjából hasonlít a Földhöz: egy nap 24 óra,
egy év 365 nap, de három hold van az égen, háromféle évszak létezik, amelyek
évi tízszer váltják egymást. Az emberek szigorú hierarchiában élnek különféle
kategóriákban, a gyerekek egy program alapján születnek, elvileg érzések nélkül. Érezni úgy nagy
általánosságban véve is tilos! Az Ezer Túlélőt, akit a Földről Emiósra
telepítettek, egy szektaféle alkimista közösség, a fharok irányítják, akik a
hiedelem szerint örökéletűek, de ez valójában csak ádáz diktatúrájuk álcája.
Hatalmukat pedig csak a próféciában (amiről csak nagyon kevés derül ki, olyanokra
sem kapunk választ, hogy pontosan mi az, honnan jött, ki jósolta, miért, stb.)
említett Tökéletlen tudja megdönteni.
Maga az egész regénynek a
kezdete… hát, érdekes volt. Ahhoz képest, hogy Morga, a Tökéletlen elméletileg
óriási titkok között nőtt fel, a Papnő már az első kérdésére vígan kitálal, ami
felvetette bennem a kérdést, volt-e itt egyáltalán titkolózás, vagy Morga csak
elképzelte magának. És igazából az egész könyvön ez a fajta hiteltelenség megy
végig, mert hiába írják le azt, hogy ez ilyen fontos, meg nagyon függ tőle a
világ sorsa, és a többi és a többi, ha egyszer mintha mindenkinek célja lenne,
hogy minél hangosabban kikiáltsa a nagyvilágba.
A főszereplőnk, Morga fiatal
kora ellenére nagyon szenvedélyes. Ennek ellenére, vagy talán épp ezért nagyon
gyerekként kezelik. Végig azt éreztem, hogy a felnőttek igazából tesznek a
kislányra, azon túl persze, hogy folyton mondogatják, ő a Szél Mágusa, akiről a
prófécia szól. Pedig a lány sokkal érettebben viselkedik, mint az átlag
tizenkét évesek, azonnal átlátja a helyzeteket, nem értetlenkedik, teszi, amit
tennie kell. Vagy legalábbis szerinte, mert mindezzel akkora ellentmondást
alkot az, hogy ellenállhatatlan vágyat érez, hogy az óriási titkot, hogy ki is
ő, meg mi a feladata úton-útfélen mindenkinek hangoztassa, majd miután mindent
szép sorjában elregélt, közli, hogy most többet nem mondhat. Hát, ja, mert már
nincs is mit!! Az igaz, hogy akiket beavat, történetesen épp megbízhatónak bizonyulnak,
de mi lett volna, ha mégsem? Ebbe senki nem gondolt bele?
Szintén nem tetszett, hogy
teljesen random, véletlenszerűen követték egymást az események. Morga nem
aggódik a prófécia, meg a világuralom megdöntésének veszélyei miatt, holott
gőze sincs, pontosan mit is kéne tennie, de nem is töri magát azon, hogy
kitaláljon egy tervet vagy akár csak elgondolkodjon egy kis ötletfoszlányon. Hibát,
hibára halmoz, de ő a Szél Mágusa. Ezt ügyesen tudja mondogatni, de szerintem
ennél egy kicsit többre lenne szükség a gonosz legyőzése végett.
Apropó, gonosz! Megint jövök
a karakteres mániámmal, hogy mennyire agyon tudja vágni a legjobb cselekményt
is egy kidolgozatlan főszereplő vagy főgonosz. Nem mintha itt lett volna
akármelyik is. Okrad annyira komikusan tehetetlen a megjövendölt kiskamasz Morga
ellen, hogy egyszerűen nem lehet rettegni tőle. Könyörgök, Morga annyira
szerencsétlen, hogy csupán két percbe telne végleg eltávolítani! Hahó, Okrad
reagálj valami használhatót is!
Tehát, se epikus küzdelem,
se lebilincselő karakterek, se logikus gondolatmenetek, mi van akkor
tulajdonképpen ebben a könyvben? Semmmmi Van benne egy romantikus
szál. Hú, máris jobban hangzik nem igaz? Elvégre egy könnyed kis románc bármit
képes feldobni… Nem! Itt ez sem sikerült. Összefoglalva annyi történt, hogy
meglátták egymást, és egymásba szerettek összejöttek, és érzelgősebbnél
érzelgősebb kliséktől csöpögve imádják egymást. Kettejük közözz nincs semmi
személyes, csak ez a nyáltenger, amitől egy annyira rózsaszínben tündöklő,
mégis lélektelen kapcsolatot kapunk, aminél én már úgy voltam, hogy most akkor
beásom magam a föld alá, és csendben regenerálódok egy kicsit, mondjuk úgy tíz
évet! Az én ízlésemnek ez túl nyálas volt, ezek a kacifántosan megfogalmazott
gondolatok a szerelemről meg miegymásról úgy lenyomtak mindenféle történést a
könyvben, amiből eddig se volt túl sok, hogy egy idő után azon kaptam magam,
hogy csak állunk egy helyben, és nem haladunk sehová. Értem én a könyv
üzenetét. A szeretet mindent legyőz. Hát, engem is sikerült. Megyek a föld alá.
***
RÖVIDEN: Talán hiba volt
ifjúsági könyvet választani, mert valamiért végig azt éreztem, én ebből már
kinőttem. A szereplők nem az én korosztályom volt, ami önmagában még nem lenne
baj, de az életkoruk és a viselkedésük szerintem egyáltalán nem passzolt. Morga
annak ellenére, hogy tizenkét éves, olyan szónoklatba illő szóvirágokat
fogalmaz meg, ami - számomra legalábbis - hihetetlenül hangzik egy kiskamasz
szájából. De a kedvenceim még mindig azok, mikor a lánynak el kell rejtőznie és
csendben lapulnia, elkezd magában beszélni, olyan egyértelmű dolgokat
megállapítva, amit már ennek előtte is vagy ötször megtett, majd megjelenik a
"kiáltott fel". Istenem, ha egyszer rejtőzködik, minek kiabál?? Valaki szóljon a kislánynak, hogy ez a két cselekvés nem fér meg egymás mellett, ha az ember épp nem akar lebukni.
A világ, amelyet felépített,
szerintem teljesen abszurd, az érzelmek eltörlésére nem lehet alapozni egy
egész bolygó új társadalmát és rendszerét. (És ugye mindez elviekben 3 év múlva
lenne esedékes, szóval lehet készülni a világvégére :D )Mivel a könyv üzenete
az, hogy a szeretet mindennél erősebb, s mindenkiben ott lakozik,
elkerülhetetlen, hogy helyenként érzelgős legyen a sztori. Ez rendben is lenne,
hisz ez egy időtálló mondanivaló. De itt valami akkora nyáltenger volt, ami
95-5% arányban elnyomta a cselekményt, az események ellaposodtak, majd mintha
semennyire sem haladtak volna. Két szóba sűrítve: nem tetszett. Jól indult, de
hamar beleuntam, és onnantól kezdve már csak szenvedtem, hogy érjünk már a
végére!
„ –
Rettenetesen sajnálom a prioszok elvesztését – mondta a kislány Horp és Drima
felé fordulva. – Ahhoz, hogy megértsük az élet fontos dolgait, igen gyakran el
kell viselnünk a fájdalmat és a vereséget. Rettenetes megpróbáltatás látni,
hogy azok az állatok, akikhez kötődtetek, elpusztulnak. Megértem a
fájdalmatokat. Talán még időre lesz szükségetek, de ha velem tartotok, az a
sorsotok, hogy küzdjetek és visszaszerezzétek az eltörtöl szeretetet. Nem
tudom, mi fog történni, nem tudom, hogy a Szél Mágiája le tudja-e győzni a
fharok hamisságát. De a prófécia kezd megvalósulni, és kérlek benneteket,
higgyetek benne!”
Ez tök aranyos, tényleg! De
képzeljétek el ugyanezt több mint 400 oldalon át…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése