Jenny Han: Nyár-trilógia

Még nincs túl sok bejegyzés a blogon, de máris sikerült megszegnem a saját magam szabott az olvasás utáni 24 órán belüli posztolás szabályát. Persze közbejátszott pár rajtam kívül álló esemény is a késésben, de a legeslegfőbb indok, hogy ezen a trilógián rengeteget agyaltam. És csak töprengtem… gondolkodtam… összezavarodtam…

Bár már évekkel ezelőtt is szemeztem ezzel a könyvvel, csak most vettem ki a könyvtárból, és egy kihívás miatt fogtam bele. Jenny Han trilógiájáról már szinte mindenfélét olvastam már: rengeteg imádóval, de utálóval is büszkélkedhet, s vannak köztes vélemények is. Azt hiszem, most ez is egy efféle lesz.

Előszóban még az első rész borítóján feltüntetett ajánlásról:

„ Benne van minden, amit szeretnél a nyártól.” – Sarah Dessen, a Tökéletes és az Altatódal szerzője

Hát, akinek ilyesmi eszményképei vannak egy kellemes nyárról, azzal szívesen leülnék egy amolyan beszéljük meg!-féle eszmecsere erejéig, mert az biztos, hogy egy érdekes lelkivilágba nyerhetnék betekintést.

1. A NYÁR, AMIKOR MEGSZÉPÜLTEM

műfaj: romantikus, ifjúsági, YA

oldalszám: 256
kiadja: Könyvmolyképző Kiadó

értékelés a moly.hu-n: 78%

az én értékelésem: 2 csillag

történet: u-na-lom

borító: az egyetlen, ami tökéletes ebben a könyvben

karakter, akit imádtam: -

karakter, akinél idegesítőbbel még sosem találkoztam: Belly!!!

kedvenc jelenet: mikor megemlítették benne Magyarországot

Ha beleszámítjuk az átlag olvasási sebességemet, illetve azt, hogy nyári szünet van, akkor az egész sorozatról elmondható, hogy nagyon lassan haladtam vele. Így is kb. egy hét alatt befejeztem, de az első rész után, amihez nagyon kellett volna unatkoznom, hogy élvezzem, erősen gondolkodtam azon, belekezdjek-e a másodikba. Sőt, már az első kötet alatt is gondolkoztam, hogy biztos, hogy kell ez nekem? Végül végigolvastam, mert beállt nálam a kíváncsisággörcs, hogy ez most végig ilyen lapos lesz-e, vagy történni is fog benne valami?

Teljesen mást vártam a sorozattól: egy könnyed kis nyári sztorit sok napsütéssel és szerelemmel. És A nyár, amikor megszépültem nagyjából erről is szólt, csakhogy annyira unalmasan, hogy tényleg már azon voltam, hogy ennyi, én ezt most leteszem. Ugyanis adott egy az esetek többségében színtelen, amúgy meg roppant idegesítő főszereplő, Belly, akiről az első részben annyi egyértelműen kiderül, hogy nyafka, árulkodós,  gyerekes, szóval egyáltalán nem egy Lara Jean, akit A fiúknak, akiket valaha szerettemből megismertem, és imádtam! Belly karakterén konkrétan fél napokat gondolkodtam, és arra jutottam, hogy végül is érthető viselkedést produkál, hisz az egyetlenek, akikkel nyaranta el tudta volna tölteni az időt, rendszerint levegőnek nézték, valamint otthon, a nyaralón kívül sincs egészségesnek nevezhető baráti kapcsolata, mint később az kiderül.

„ A nem duzzogunk-szabályt Conrad és Steve találta ki egyik nyáron. Úgy rémlik, nyolc vagy kilenc lehettem. Az volt a lényege, hogy csak rám vonatkozott. És rendben, lehet, hogy tényleg sokat duzzogtam, de csak így tudtam elérni, amit akartam. Bizonyos módon sokkal nehezebb volt akkoriban az egyetlen lánynak lenni.”

De Belly szereplésének túlnyomó részében szimplán csak ostoba, érthetetlen, nevetséges és idegesítő. Erről a mondatról pl. sejtem, mi akarhatott volna lenni, de hát nem igazán jött össze:

„Olyan szép arca volt, hogy le tudtam volna rajzolni, de sajnos nem tudok rajzolni.”

A testvéréről, Steve-ről a hazautazásakor ilyeneket mond, és bevallom, minimum ötször olvastam végig az egész oldalt, de nem jöttem rá, ez most pozitív vagy negatív vélemény?

„Hirtelen szomorúság fogott el, ahogy készülődött. Nélküle minden borulni látszott – ő volt az ütköző, aki mindig emlékeztetett arra, hogy semmi sem változik igazán, hogy minden ugyanaz maradhat. Mivel ő soha nem változott. Ő volt az utálatos, kibírhatatlan Steve, a bátyám - az én keresztem. Olyan volt nekem, min a régi flaneltakaróm, aminek olyan ázott kutya-szaga volt – megnyugtatóan büdös, a jól megszerkesztett világom része. Ha ő ott van, minden ugyanolyan marad: három egy ellen, a fiúk egy lány ellen.”

Mi van?

2. NINCS NYÁR NÉLKÜLED

műfaj: romantikus, ifjúsági, YA

oldalszám: 264

értékelés a moly.hu-n: 81%

az én értékelésem: 3.5 csillag

történet: kezd izgivé válni…

karakter, akit imádtam: Laurel

karakter, akinél idegesítőbbel még sosem találkoztam: Belly!!!

kedvenc jelenet: -

A Nincs nyár nélküled sokkal jobban tetszett, mint a nyitókötet, mert azt befejezve még mindig voltak kétségeim, érdemes-e ezt a sorozatot folytatni. Nos, a második rész végeztével azonnal megragadtam a harmadik részt, részben azért, mert itt már nem adom fel, részben meg azért, mert ez végre felcsigázott.

Az első részben felmerülő kérdéseket a második rögtön a 2. oldalon egy-egy félmondattal megmagyarázta, s bár a könyv folyamán elszórt múltidézések ezeket fokozatosan majd kifejtik, én úgy éreztem mindent tudok, ami pedig esetleges kérdőjelként még hátra maradt, az meg nem érdekel. A váltott szemszögű elbeszélés még többet elárult. De azért csak olvastam, olvastam, s azon kaptam magam, hogy egyre jobban érdekel, mi fog történni, egyre jobban belemerültem az egészbe, új, komolyabb témákat dolgozott ki, s összességében azt mondhatom, nem bántam meg, hogy rászántam magam a folytatásra.

Persze Belly ismét hozta a formáját, bár ebben a részben sokkal jobban megértettem, az utálatom pedig egy alapos átgondolás után átalakult sajnálattá. Azt mondjuk sajnálom, hogy gondolkodnom kellett ezen, mert akkor vagy a könyvvel van a hiba, hogy sok mindent nem írt le egyértelműen, vagy velem, amiért ilyen nehéz a felfogásom.

Volt egy veszekedés Belly és az anyukája között, ami eléggé várható volt, engem mégis nagyon feldühített, viszont erről most nem írnék részletesebben, hogy ne spoilerezzek le semmit.

3. ÖRÖKKÉ NYÁR LESZ

műfaj: romantikus, ifjúsági, YA

oldalszám: 280

értékelés a moly.hu-n: 81%

az én értékelésem: 4 csillag

történet: végre valami!!

karakter, akit imádtam: Conrad

karakter, akinél idegesítőbbel még sosem találkoztam: Jeremiah (?)

kedvenc jelenet: minden, ami Conrad szemszögéből volt megírva

A csillagozásaimból is látható, hogy ahogy megyünk előre, úgy javul ez a sorozat. Kár, hogy ennyire gyenge az indítása, mert sokakat (majdnem engem is) ez visszariaszt a folytatástól. Ebben a részben végre elkapott egy kicsit annak a hangulatnak a visszhangja, amit A fiúknak, akiket valaha szerettemnél átéltem.

Ez a rész egy viszonylag nagyobb időbeli ugrással indul, s bár olvastam a fülszöveget, amiből a lényegre lehetett következtetni, az események mégis megleptek. Botrányszag lengte körül a lapokat, amit szintén a váltott szemszögekből sejthetünk. Téteket megtenni, hölgyeim és uraim – vajon kié lesz a mi halálosan idegesítő főnyereményünk? Igaz, azt meg kell hagyni, hogy Belly ezúttal nagyjából megütötte a normális szintet, és kevésbé volt fárasztó… habár édesem, a Föld is egy bolygó!

„- Ahogy itt fekszünk a csillagos ég alatt, olyan érzés fogott el, mintha egy bolygón feküdnénk. Olyan hatalmas! Olyan végtelen!”

Már bőven túl voltam a harmadik rés felén, mikor még mindig fogalmam sem volt róla, mi sülhet ki ebből. Illetve a végkimenetelt kitaláltam, de hogy jutunk el addig? Reméltem, hogy ne lesz összecsapott a vége, minden csalódás után végre igazán kellemesen meg akartam lepődni. Amit végül tapasztaltam, az ismételten egy nagy kérdőjel. Mert nem volt túlságosan elnyújtva, de nem is volt hirtelen, és bár szépen elő volt késztve, azért mégiscsak kellett volna oda néhány oldalnyi plusz tartalom.

***

Amint mondtam, megvolt a személyes elképzelésem az ideális nyárról. Már leírtam, mire számítottam. Helyette ezt kaptam: rák, halál, szakítás, gyász. A végén rájöttem, hogy elemezgethetem itt ezeket a könyveket napestig, semmi értelmes eredményre nem jutnék. Nem igazán tudom, mit gondoljak. Ha azt mondanám, nem tetszett, hazudnék, ha azt, hogy igen, akkor is. Talán egy hajszálnyival az előbbi felé hajlok inkább, mert az biztos, hogy nem fogom újraolvasni. Esetleg egy-egy fél ponttal az utolsó két rész lehetett volna jobb, de az első könyv, ami tényleg egy kínszenvedés volt, erősen befolyásolt az értékelésben. Ha A nyár, amikor megszépültem egy mostani friss megjelenés lenne, aminek még nincs kint a folytatása, akkor tuti, hogy nem olvasnám el az új részeket. De így, hogy azonnal kéznél voltak, átrágtam magam rajtuk, és nem mondanék száz százalékig igazat, ha azt állítanám, hogy megbántam. A trilógia számtalanszor gondolkodásra kényszerített, a szereplőkhöz, a viselkedésükhöz, a történethez az olvasás alatt rendkívül sokféleképpen viszonyultam, kaptak tőlem hideget is, meleget is. Végiggondolva a legtöbb őrültségnek volt legalább egy kis értelme. Ez a történet mást adott, mint vártam, főleg a második rész egy kicsit nyomasztó volt, de másként, mint egy véres horror sztori, lelkiekben taglózott le totálisan.
Könnyed (és unalmas), majd komoly, végül megint könnyed (és izgi), s ez az egyveleg így olyan, hogy így vagy úgy, de muszáj reagálnod rá, fix, hogy kivált belőled valamit. Szerintem egyszer – akármilyen nehéz is – érdemes végigolvasni, mert biztos, hogy lesz néhány falba verem a fejem-, úristen, ezt a hülyeséget- és én mostantól télpárti leszek-pillanatotok, de a katartikus élményekből se lesz hiány.

Még akár ilyen rózsaszín-kék kiadásban is el tudnám képzelni...