Laura Arkanian: Holdezüst, vérarany

Nem alakítottam ki semmiféle szabályt arra, hogyha egy könyv nem köt le, mikor teszem le véglegesen. Járhatok még csak az 50. oldalnál, vagy már a 200.-nál, ha én egy könyvbe belekezdek, azt végig is olvasom, pláne, ha az a könyv saját példány. Hiába lesz még rengeteg időm, hisz bármikor lekaphatom a polcról, nálam ez mégis így működik – végigolvasom! Hülyeség, nem hülyeség… a végéig úgysem derül ki.

Egy ilyen bevezető után, bizonyára sejthető, hogy nem nagy áradozásokba kezdek bele. Mialatt olvastam többször is letettem, annak, aki balszerencsétlenségére éppen a közelembe tévedt, legyen az bárki, kifejtettem a véleményem (vagy inkább letámadtam vele), és a netes felületeket is felkutattam kapaszkodók reményében, értékeléseket néztem, véleményeket, hogy rájöjjek, velem van-e a baj. De nem, valószínűleg nem, annyira vegyes visszajelzéseket találtam, hogy az enyém még akár jónak is számíthatna mellettük. Szóval vágjunk bele!

Ez a könyv életem csalódása. Illetve biztos éltem már meg ennél nagyobb tragédiákat is, s biztos, hogy gondolni fogom még azt, hogy bár megint a Holdezüst, vérarany lenne megint a legnagyobb problémám, de per pillanat egyet sem tudok felidézni, jövőbelátó médium meg nem vagyok. A 2014-es megjelenéstől kezdve érdekelt ez a könyv, ha más nem, már a címe is felkeltette a kíváncsiságomat, ráadásul a borítója is eszméletlenül csodálatos! Aztán szinte el is feledkeztem róla, majd az idei Könyvfesztiválon egyszer csak ott termett előttem a polcon, én pedig habozás nélkül vettem le onnan, és tettem a Történetek az Árnyvadász Akadémiáról 3. része mellé. Ha lehetséges a kémia könyv és olvasó között, köztünk kétségtelenül működött. És abban a döntő pillanatban számomra az év addigi legjobban várt olvasmányává lépett elő.

műfaj: ifjúsági, romantikus, fantasy

oldalszám: 352

kiadja: Könyvmolyképző Kiadó

értékelés a moly.hu-n: 74%

az én értékelésem: 2,5 csillag

borító: gyönyörű, annyira egyszerű, és hatásos és… óóó!

karakter, akit imádtam: -

az utált karakter, akihez mindig írok valami könyvhöz passzoló jellemzést, de most nem jut eszembe semmi: -

kedvenc jelenet: -

FÜLSZÖVEG:

Szerelem, harc, szövetség

Vámpírnak lenni jó - kivéve, ha a kedvesed egy vérfarkas.

Peter és Andrea éli a fiatalok életét, randiznak, szakítanak, ám egyszer egymással találkoznak.

De nem sejtik, hogy kicsoda a másik, és túl későn jönnek rá.

A szerelem azonban dacol a törvénnyel, nem tűr határokat. Ketten megalapítják a renegát falkát. 

Csakhogy a város kényes egyensúlya felborul. 

Vámpírok és vérfarkasok összecsapnak, de a saját kolóniákon belül is elindul a hatalmi harc. 

Ki lesz az új vezető? Hogy éled túl a testvéreid bosszúját? Lehet-e szeretni valakit, aki ennyire más?

Tarts velünk az izgalmas körjátékban, ahol a szerelem és a halál kéz a kézben jár. 

Most, hogy már ismerjük a fülszöveget, felejtsük is gyorsan el. Ha belekukkantotok a könyv végébe, az utolsó oldalon méltatásokat találtok. Szám szerint hármat. Ezek közül a másodikat emelném ki. Miről is van szó?  A szereplők vámpírok és vérfarkasok, de leginkább mégis emberek. Természetfeletti vagy szupererők nélkül. Történetesen élnek egy másik életet is a hétköznapin túl. Valójában hatalmi harcok és bandaháborúk története. Éppen csak annyi romantikával fűszerezve, amennyi elég ahhoz, hogy felforgassa egy város életét… Ha hiszitek, ha nem, ugyanezek a jellemzők bennem is szóról szóra ugyanígy megfogalmazódtak – csak épp ellenkező értelemben.

1)  A szereplők vámpírok és vérfarkasok, de leginkább mégis emberek

Kezdjük is innen: ez a könyv emberi! Ezzel önmagában még nem is lenne baj, de akkor könyörgök, miért volt paranormálisként beharangozva? Nekem egészen a 127. oldalig nem volt világos, hogy is működik ez, egyáltalán, miért is neveztük eddig vámpíroknak és vérfarkasoknak a mást sem csináló, csak buzgón telefonálgató és elemezgető szereplőket. Majd egy kevésbé epikusra sikeredő vérfarkas vs. vámpírklán összecsapás után (mikor az egyik felem már lemondott a sztoriról) végre kiderült, hogyan is lehetne definiálni ezeknek a lényeknek a tulajdonságait. A vérfarkasok elnagyoltan még igazodnak az elterjedt mitológiai alapokhoz. De hogy a vámpíroknak nincs szükségük vérre, meg hogy ők is csak telihold idején változnak át (?), az kissé abszurd.  Honnan jött ez, az Oreo reklámból? Az újítás sohasem rossz, ezt megjegyezném; és csak a vegyes véleményekre hivatkozva mondom, hogy speciel ez az újítás nem tetszett. Van, akiknek igen. Nekem nem. Ha le kéne írnom a Holdezüst, vérarany „vérszívóit”, előbb gondolnék menstruációszerű rendszerességgel befolyásolhatóan mutálódó holdkórosokra, mint vámpírokra. Milyen vagy mitől vámpír az, amelyik nemcsak, hogy nem iszik, de nincs is szüksége vérre és a holdra reagál?

2) Természetfeletti vagy szupererők nélkül

Nincs mit tárgyalni – nincs nekik.

3) Épp annyi romantikával megfűszerezve… stb.

Nincs benne romantika. Ki van jelentve, hogy szeretik egymást. És van igazság abban, hogy nem kell mindennek csöpögnie az érzelmektől, és én sem egy következő Alkonyat szériára voltam kíváncsi, de azért érdekelt volna, mégis milyen erős az a szerelem, amiért ennyien halnak meg. Az egyedüli romantika a könyvet nyitó dalszövegidézet.

4) Valójában hatalmi harcok és bandaháborúk története

Aláírom – ez így van. És az, hogy eredetileg nem ezt vagy nem így vártam a könyvtől, az még nem feltétlenül rossz. Ha ez tényleg az, ahogy ebben a véleményben olvasható - hatalmi harcok és bandaháborúk története – és kihagyták volna a történet gerincét, a másvérűek világát, a világon semmi bajom és egy rossz szavam se lehetett volna. Még tetszhetett is volna. Talán.

Szóval tudom, hogy nagyon nehéz már újat alkotni ebben a műfajban. De egy műfaj mégiscsak attól műfaj, hogy vannak jellegzetes, ismerős jegyei, amiket nem lehet csak úgy kihagyni, bennem legalábbis az újdonságvarázs helyett tartós hiányérzet élt.

Tehát: miért olvastam akkor végig, azt leszámítva, hogy szívem szerint sose hagynék félbe könyvet? Ez egyszerű: nem tudtam, mi lesz a vége. Hogy hol érnek össze a szálak. Annál nincs jobb, ám egyben idegesítőbb érzés, mint amikor önmagadtól rájössz a végkifejletre. Okos vagy és vállon veregetheted magad. Ebben a könyvben bőven voltak konfliktusok, és egyik megoldását se találtam ki előre. És mivel a váratlan fordulatok egy jó könyv elengedhetetlen tartozékai, főleg a fantasy kategóriában, természetes, hogy tovább olvastam, és reménykedtem, hogy az utolsó pillanatok végre felülírnak mindent.

Ami tényleg eléggé tetszett, amiért piros pont, hogy több, különböző szemszögekből mutatta meg a szituációkat, mindenki álláspontját alaposan megismerve. A szemszögváltások sorrendje helyenként túl korán lelőtte a poént, helyenként pedig óriási kérdőjeleket hagyott, de összességében nem volt vele baj. Viszont vajmi keveset tudunk meg arról, hogyan folynak a dolgok békeidőben, s ezzel karöltve arról is, mi változott.

***

Az én értékelésem pontosan középen áll. Nagyon negatívan írtam a mi kis bimbódzó, majd csírájában elfojtott történetünkről, de nem véletlenül soroltam az „egynek elmegy”-kategóriába. Se nem negatív, se nem pozitív élmény nem volt, inkább valahol a kettő között, hol az egyik, hol a másik irányba billenve ki. Időnként azért itt is elkapott az a „csak még egy fejezetet” című két órás képszakadás. A könyv maga belül két részre van osztva, az első a Holdezüst, második a Vérarany címet viseli. Személy szerint engem a második kerített teljesen a hatalmába, ott és akkor valóban nem tudtam letenni, és ha lenne, nem is tudom, talán egy Hajnalbronz című harmadik része, biztos elolvasnám, mert a legeslegvége nekem így nem volt rendben.

Az biztos, hogy szívesen látnám filmen, ezt a komor hangulatot pár hatásos filmzenével és vizuális effekttel remekül meg lehetne oldani, de engem így könyvben nem fogott meg, amit sajnálok. Viszont meg tudom érteni azokat is, akiknek tetszett. Kinek ajánlom? Azoknak, akik egy teljesen új és eredeti világképet szeretnének kapni az éjszaka teremtményeiről, kötelező olvasmány, mert száz százalék, hogy hasonlóról még nem olvashattak.

Utólagos agyalásom a könyvről: ITT

Aki már ismeri, mindenképpen írja meg a véleményét! Ha nem ért velem egyet, azért, ha igen azért, meggyőzhető vagyok, és tényleg nagyon-nagyon szeretném szeretni ezt a könyvet - ellenben ami nem megy, azt ne erőltessük…