Látogatók

Sziasztok!

Örülök, hogy itt vagytok!
Remélem, kedvet tudok csinálni nektek az olvasáshoz, filmekhez, a színházhoz, és a koreai popkultúrához, s hogy tetszeni fognak a bejegyzéseim. Fontos számomra, hogy ti, akik az oldalon jártok, ne csak egy arctalan tömeg legyetek. Az oldal tényleg naplószerű, már olyan tekintetben véve, hogy tényleg az őszinte benyomásaimat írom le. Örülnék, hogy ha ti is részt vennétek benne, írnátok egy kommentet vagy e-mailt bármikor, ha egy téma felkeltette az érdeklődéseteket, ha egyetértesz velem, ha nem értesz egyet velem, ha tetszik az oldal, ha nem tetszik, ha észrevételed van, kérdésed, ötleted, kívánságod, hogy miről legyen még szó, plusz a ti ajánlásaitokra is kíváncsi vagyok. Erre nem azért van szükség, hogy növelje a statisztikai adatokat, hanem hogy élettel telivé váljon a blog, s hogy alapvetően egy kommunikatív közösséget alkothassunk, akiket a könyvek hoznak össze. Ha kritizálni akarsz, azt is megteheted, csak arra kérlek, legyen valami használható alapja, hogy javíthassak ott, ahol kell. Az utálkozókkal nagyon nem tudok mit csinálni. A maximum, amire képes vagyok, hogy felhőtlen időtöltést kívánok!

2018. január 4., csütörtök

Gabriel Wolf: Gépisten 1. + Kellünk a sötétnek 1.

Egy új év, egy új író, két új könyv!
Gabriel Wolf: Egy robot naplója (Gépisten 1.)
műfaj: humoros, sci-fi, filozófia
kiadja: magánkiadás
az én értékelésem: 5 csillag
borító: amit itt láttok, az elég jó, de a másik… hát, érdekes
kedvenc jelenet: nem igazán lehet jelenetekre bontani, számomra legalábbis nem – egy áradás volt az egész!
Képzelje el, mi lenne, ha egyik reggel ön arra ébredne, hogy semmit nem tud. A felismerés lenne egyetlen képessége.
Ébredéskor felismeri, hogy felismer.
Utána felismeri, hogy van létezés és hogy ön is létezik.
Ilyen apró lépésekkel tudna csak haladni a tudás ösvényén.
Képzelje el, milyen abszurd helyzeteket szülne az, ha semmiről nem tudná, mi micsoda és mindent a nulláról kellene újra megtanulnia. Még az emberi test részeinek sem ismerné sem a nevét, sem funkciójukat. Azt sem tudná, mivel egyen, mit egyen és egyáltalán hogyan kell enni!
Mennyi ideig tartana önnek az abszolút nulláról elérni ugyanarra a szintre, ahol most tart, amikor ezt az ismertetőt olvassa?
Valószínűleg évtizedekig!
De ennek a történetnek a szereplője más, mint ön.
Ő is pontosan így ébredt, neki viszont van egy képessége, ami önnek adott esetben nem lenne.
Ezzel a képességgel az őt felhasználó/kihasználó emberek sem számoltak: Lehet, hogy a nulláról indul, de azt nem tudják, milyen sebességgel képes tanulni.
Mennyi idő alatt jut el e történet szereplője a nulláról egy gyerek szellemi szintjére?
Vagy egy felnőttére, ha esetleg sokkal gyorsabban tanul az embereknél?
Mi lesz akkor, ha tovább fejlődik, mint egy átlagos ember?
Vagy tovább, mint bármilyen ember?
Mivé válik majd akkor?
Lehet majd még akkor irányítani? Kell-e egyáltalán?
Barátunk lesz majd vagy inkább az ellenségünk?
Az alapötlet nagyon érdekes, és azonnal felcsigázott! Tényleg, hová is vezethet egy ilyen kísérletezés? Mit hoz a jövő? Mi van, ha a robotunk, már nem csak felismerni tud? Vagy mi van, ha a sok-sok egymáson alapuló felismerésekből kialakult rendszer egyik láncszemébe hiba csúszik? Mi van, ha hibás az egyik felismerés? Mi van, ha nem lesz kijavítva?
Szóval, el kell ismerni, egy olyan történetről van szó, ami mellett nem lehet csak úgy közömbösen elsétálni. Nem is hazudtolta meg magát, tökéletesen megfelelt az elvárásoknak! Nagyon, nagyon, nagyon tetszett ez a jövőben játszódó, kissé filozofikus hangulatú és végtelenül kacagtató írás! Azt hiszem, először akkor fogtam a fejemet percekig a nevetéstől, mikor a … számú szállás lakói közül az egyik „méréseket végez” értelemszerűen a másikon – egy pár meglehetősen  közeli és intim, miközben egy robot kukkolja őket, és pusztán gyakorlati szempontból, felfogja, értelmezi és elemzi az jelképes balladai homály fedte szituációt. Ekkor szerencsére még otthon voltam, ahol szégyentelenül és feltűnésmentesen lehet pukkadozni, de mikor a suliban, az egyik szünetben bukkantam rá újabb és újabb poénokra, azt hiszem, bezsebeltem néhány „na, ez is meghülyült”-pillantást. De egyszerűen nem bírtam, komolyan, mondatonként robbant ki belőlem újra és újra a nevetés, azt a pár oldalas periódust én úgy nevettem végig, hogy arra szavak nincsenek!
Ámde minden humor és miegymás mellett végig ott van, végig érződik a könyvben egy kis fojtott feszültség, ahogy a robotunk – látszólag közömbösen és kicsit sem részrehajlón, hisz hogy is lenne ilyesmire képes, ugyebár – minduntalan tudatosítja magában a saját kisebbrendűségét az emberekkel szemben.
Ezeknél a részeknél azt hittem, tudom, hova szeretne kilyukadni a történet… de nem, mégsem tudtam. Á! Olyan óriási csattanó volt a végén, hogy még most is alig hiszem el! Bár nem hívőként én személy szerint egy kicsit indokolatlannak tartom a vallás belerángatását a dologba, de tény, hogy ez nem befolyásolta annak a fordulatnak a nagyszerűségét és váratlanságát.
Egyetlen szarvas hibát tudok csak elmondani erről a könyvről, ami egyszerre volt szórakoztató, érdekfeszítő és elgondolkodtató, mégpedig azt, hogy túl rövid volt. Én elviseltem volna még jó pár oldalt, mert így nagyon hamar végeztem vele. Alig várom a második részt!
Kinek ajánlom? Aki szeret nevetni, szeret meglepődni, viszont nincs olyan sok ideje olvasásra, annak ez a mű több mint tökéletes! J
„A kacsintás kifejezésről már hallottam: amikor a látószervek egyikét egy emberi lény bőrrel fedi le egy pillanatra. Azt, hogy ez mire szolgál, még nem tudtam összepárosítani semmilyen eddigi információval. Feltételezem, hogy a fáradtság részleges jele, mivel a teljes fáradtság jele az, amikor mindkét látószerv bőrrel van fedve és vízszintes állapotban tartózkodik az ember. Tehát az elsőtiszt most valószínűleg félig elaludt egy pillanatra. El tudom képzelni, hogy a korai elmebaj egyfajta tünete is ez, mivel állva még egy emberi lényt sem láttam eddig aludni, pedig már órák óta figyelek belőlük több mint hetvenhatot (most már meg fogom őket számolni egyszer, ha akárcsak egy pillanatra is végre egyhelyben maradnának!).
„- Minek kell ide bejárnunk minden nap? Úgysem nézi meg senki. Üzennem sincs kinek. Rokonaim vannak éppen, de nem tartom velük a kapcsolatot. – Ezek szerint szerettei nincsenek, akiknek mások üzenni szoktak, csak rokonai. – Miről kéne beszélnem? Nagyanyám lépéről? Rohadtul nem érdekel. – Ezt tudom értelmezni. A „rohadt” szó zenei utalás. A hangerőre utal. A nagyanyám lépe valószínűleg egy ismert zenei mű.”
Gabriel Wolf: A legsötétebb szabadság ura (Kellünk a sötétnek 1.)
műfaj: fantasy, horror, romantikus, thriller, paranormális
kiadja: magánkiadás
értékelés moly.hu-n: 95%
az én értékelésem: 3 csillag
borító: imádom, sötét, misztikus és vadító
kedvenc jelenet: -
„Ki ​törődik a szegényekkel és a gyengékkel?
Senki!
Ki törődik azzal, ha egy hajléktalan megbetegszik vagy akár meg is hal?
Senki!
Ki állhat ellen a seregüknek?
Senki!”
Ezek a vezetőjük szavai, egy karizmatikus, meggyőző személyé, aki egyben manipulatív és gonosz is.
Hívei Abe-nek hívják, mások, ősi nevén, Abriel-nek.
Azt mondják, természetfeletti képességei vannak…
Segítségével a hajléktalanok felemelkednek a város legsötétebb vermeiből, odalentről, az elfeledett alagutakból, a csatornákból, melyek az emberek mocskával vannak elárasztva. Seregük felemelkedik és háborút indítanak a „fenti világ” ellen. Olyan háborút, melyet még soha, senki sem látott, s álmodni sem mert volna róla! Ezúttal visszafizetnek mindenért! Megbüntetik a város úgynevezett „jó érzésű, istenfélő” lakosait!
Nola Darxley, az FBI különleges ügynöke Abe nyomába ered. Vissza akarja vinni a gyilkos manipulátort az Egyesült Államokba. Ám, amikor találkoznak, olyasmi történik, amire egyikük sem számított volna:
Valami elindul köztük és kezdetét veszi egy véres, romantikus horrortörténet. Egy utazás világokon, dimenziókon, s korokon át. Keresztül fényen és sötétségen.
Amennyire tetszett az író előző könyve, annál nagyobb csalódás volt ez. Az alapötlet itt is szintén nagyon jó és eredeti, valamint persze kellően hátborzongató, és a kivitelezése is jó volt (ki is alakult némi fenntartás köztem és tükrök meg a kirakatüvegek között J)… de kevés volt. Az én szememben ez nem egy első részre, hanem inkább egy előzménykötetre hasonlított, és csak a végének volt olyan hangulata, hogy hé, itt most valami történik. Nagyon kevés derült ki belőle ahhoz, hogy megvegyen ennek a sorozatnak. Szóval igazából igen, megint a hosszal van főként a bajom, egyszerűen hiába baromi jó történet ez, nincs meg az a kellő monumentalitás, amit szerintem érdemelne. És mivel így rengeteg üres foltot hagyott, nem tudtam meg annyit magáról a sorozatról, hogy ez ösztönözzön a második részre. Kétszer annyi oldalszámmal, egy kicsit jobban kifejtve? Már mindjárt más lenne. Eléggé hadilábon állok per pillanat azzal, hogy mit is kezdjek vele...
Tehát, ha valakit érdekel a történet, én inkább azt a kötetet ajánlanám, amelyben A-tól Z-ig, elsőtől a negyedik részig benne van a teljes sorozat. Egy: így olcsóbban beszerezheted. Kettő: eszedbe se fog jutni az, hogy feladd az első rész után, mint én. L
***
Egyébként eléggé meglepődtem azon, hogy így alakult a véleményezésem, mert még az olvasások megkezdése előtt, valahogy úgy éreztem, a Kellünk a sötétnek első része jobban fog tetszeni, mint az Egy robot naplója, sőt, mások véleménye alapján még inkább úgy tűnt, hogy ez lesz a helyzet, végül mégis az utóbbiból avattam újabb kedvencet, míg az előbbinek a hatása elkerült. Ennek ellenére úgy gondolom, Farkas Gábor egy olyan író, akire ezután is érdemes lesz odafigyelni. J

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése