Sarah Dessen: Altatódal

Létezik olyan, hogy egy blogger megír egy bejegyzést, és aztán elfelejti feltölteni? Hát, Felhő…

***

Sarah Dessen könyvei eddig sem voltak ismeretlenek számomra. A stílusa mindig is imponált, s habár nem váltak óriási kedvenceimmé, ha választanom kéne egy ismeretlen könyv, és egy Dessen-regény, biztos, hogy az utóbbi mellett döntenék, mert az írónő még sohasem okozott csalódást. Még ki sem nyitottam az Altatódalt, már megsaccoltam neki a 4 csillagot.

műfaj: ifjúsági, romantikus

oldalszám: 399

kiadja: Könyvmolyképző Kiadó

értékelés a moly.hu-n: 85%

az én értékelésem: 4.5 csillag

borító: neten az a virág teljesen lila – élőben inkább fukszia színű, ami sokkal szebb!

karakter, akit imádtam: Barbara, Dexter, John Miller

karakter, aki felé máris repülhet a diétás kóla: Don

kedvenc jelenet: 198-199. oldal + a következmények – tetszett az az evőeszközös vívódás :D

Fülszöveg:
A szakítás tudománya...

Remy mindig tudja, mikor kell megtartania „A Beszéd”-et egy srácnak – rögtön azután, hogy az első romantikus roham lecseng, de még mielőtt a dolgok túl komolyra fordulnának. Számtalan fiúval járt már, és rengeteget tanult az anyjától is, aki éppen az ötödik férjét fogyasztja. De akkor miért van az, hogy valahogy sehogy sem akarja ejteni Dextert? Pedig a srác olyan esetlen. És rendetlen. És szétszórt. Ráadásul zenész – épp úgy, mint Remy apja, akit a lány sohasem ismert, mert a férfi lelépett, még mielőtt ő megszületett volna. Lehetséges volna, hogy Remy kapcsolatokra vonatkozó szabályai egyszerre érvényüket vesztik?

A regény az elismert szerző, Sarah Dessen magával ragadó története egy kőkemény fiatal lányról és egy fiúról, aki arra hivatott, hogy megpuhítsa.

Induljunk ki a főszereplőből, Remyből. Sarah Dessen karakterei mindig is jól kidolgozott alakok voltak, a főszerepben visszatérő motívum a határozott, kissé merev, de talpraesett lány. Ilyen visszatérő elemek minden regényében tapasztalhatóak, még sincs soha két egyforma. Remy nem ismerhette az apját, az édesanyja fényképein és elbeszélései kívül egyetlen dal ad neki kapaszkodót, amit az apja Remy születésekor írt, s amivel aztán sikeressé vált. Csak ez a dal, hát… Mint egy átok. Mint egy rossz ómen Remy eljövendő életére nézve.
A történetben Remy édesanyjának esküvőjére készülődnek, s a szervezésének feladata szinte teljes egészében Remyre hárul. Szám szerint már ötödjére. Érthető, hogy Remy a világon semmiért se képes lelkesedni, aminek köze van a szerelemhez, végtelenül cinikus, ha a szerelemről van szó, s az is a meggyőződésévé vált, hogy semmi szüksége a szerelemre. Anyja házasságaiban egész életében csak erre látott példát.

„A legtöbb embert könnyű kiszámítani. De egy olyan lánynak, mint te, Remy, rétegei vannak. Amit látsz, az nagyon távol áll attól, amit végül kapsz.” (Dexter)

Remy az első 100-150 oldalon egyáltalán nem volt szimpatikus. Idegesítő maximalizmus, a hozzáállás, miszerint az élet csak egy lista, ahol lehetőleg minél előbb ki kell pipálni a tennivalókat, a vágy, hogy végre elköltözhessen, a bizonyítási kényszer. Az egész személyiségét annyira lenézőnek, gúnyosnak, érzéketlennek éreztem! De a történet rendben volt, a többi szereplő rendben volt, érdekelt mi lesz a vége, az is rendben volt… ezen kívül pedig mindvégig érezhető volt a rejtett tartalom, valami a felszín alatt, valami, ami egyelőr még láthatatlan. És aztán Remy, ahogy megismertem és ahogy változott, oldalról oldalra egyre csak lopta be magát a szívembe.

Remy és a barátnői összetartását, ahogy szenvtelenül ugratják a másiknak, de közben mindig ott vannak egymásnak, csak a megindító anya-lánya jelenteke ütötték. Barbara, ahogy fent is írtam, a kedvenc szereplőim egyike. Dexter pedig szerintem pont az a laza, vicces srác, akire Remynek szüksége van! Nagyon bírtam a srácot, (bár én inkább mint havert fogadnám el, nem mint pasit).

A történet eleje még nem idézett elő függőséget pár oldalnál hosszabb ideig, alkalmanként le kellett tennem egy kicsit pihentetni, de ez a könyv második harmadára fenekestül a visszájára fordult, s észre sem vettem, hogy már csak egy fejezet maradt. Elképesztő dolgokat művelt velem ez a könyv, ismerős volt hangulata a korábbi olvasmányélményeimhez az írónőtől, amik szintén újraolvasás-gyanúsak a megfakult emlékek miatt. De a feelingjükre még emlékszem. Sarah Dessen könyvei amolyan alkalmi drogok számomra kevésbé erőteljes hatással, de azért érezhetően elkap az olvasásuk alatt ez a rajongói görcs. Semmi természetfelettiség, csak a hétköznapok letisztult varázsa. Valóságos, s azon kívül, hogy nem szaladgálnak minden utcasarkon vámpírok, még az tetszett benne, hogy nem szappanopera szerű, a végtelenig húzott sztorikról van szó hétszázféle összeesküvéssel meg bűnös ügylettel, hanem tényleg olyan, mint bárki élete, mintha ugyanezek az események bárkivel bármelyik pillanatban megtörténhetnek. Bizonyos szempontból ilyet még nehezebb írni, mint földtől elrugaszkodó sosem hallott világokat és lényeket megalkotni. Tálcán nyújtja eléd az élet egy darabját, ami már jól, sőt, unásig ismersz, mégis lebilincsel és magával ragad. Az egyetlen hibája, hogy nehezen azonosultam Remyvel, de erről szegény könyv nem sok mindent tehet. Kinek ajánlom? Hogy mindenkinek, az egy kissé túlzás, a romantikus regények kedvelői a főbb kiszemeltek.

„ – Nagyon tuti, ugye? – kérdezte, amint a gyíkocska újra megmozdult a kis úszóhártyás lábain. – Mi vagyunk az első dolog, amit életében lát.
A gyík ránézett, mi pedig őt bámultuk, jól megvizsgálva egymást. Apró volt és védtelen, és én máris sajnáltam. Ez egy elcseszett hely, ahová érkezett. De ő ezt nem tudja. Legalábbis mér nem. Ott, abban a szobában, ami szűk volt és meleg, a világ valószínűleg még elég kicsinek tűnt ahhoz, hogy azt higgye, lehet benne boldogulni.”

„Nem mintha a Joie szalon valami rossz hely lett volna. Egyszerűen csak nem tehetsz mindenkit boldoggá, különösen a nőket nem, ha a külsejükről van szó.”

„Ahogy közeledett a füvön keresztül, figyeltem a kutyát, és elámultam az egész testét eluraló óriási izgalom láttán, amit pusztán az okozott, hogy meglátott egy embert, aki nem több, mint egy bő órát volt távol tőle. Milyen érzés lehet, töprengtem, ennyire szeretni valakit? Annyira, hogy kontrollálni sem vagy képes magad, amikor közeledik feléd, és ha tehetnéd, olyan erővel ugranál oda hozzá, ami mindkettőtöket felborítana. Nekem gondolkoznom kellett ezen, de Monkey jól láthatóan tudta: látni, érezni lehetett, ahogy áradt belőle ez a mérhetetlen szeretet, akár a hő. Szinte irigyeltem. Szinte.”