John Green: Csillagainkban a hiba (spoileres könyvajánló)

Éhezők viadala, Gyűrűk Ura, Csillagainkban a hiba – ők lennének azok a könyvek/sorozatok, amikről rengeteget hallottam, amikről mindenki beszél, amik eszméletlen rajongótáborral rendelkeznek (megjegyezném, joggal). És amik csak most kerültek a kezembe. De inkább később, mint soha J.

műfaj: ifjúsági, romantikus, lélektani 

kiadja: GABO Könyvkiadó

oldalszám: 296

értékelés a moly.hu-n: 90%

az én értékelésem: 5* csillag

borító: nekem nagyon egyik se tetszik, de kinyitottam, és akkor már nem is volt időm foglalkozni vele

karakter, akit imádtam: Hazel, Gus, Isaac, Lidewij

karakter, aki negatív, de igazából megértettem, miért tette, amit tett… Utállak!:  Monica

kedvenc jelenet: mikor Hazel „kabinetkérdést csinál a rántotta gettósításából”, mikor megengedi Jackie-nek, hogy kipróbálja a kanüljét, Gus szónoklata a Kívánságról, Gus levele, 168. oldal

A rákellenes csodagyógyszer összezsugorítja a tumort, és biztosít még néhány évet Hazelnek, ám ő így is folyamatosan a végső stádiumban van, és a diagnózisában már megírták az élete utolsó fejezetét. De amikor a támaszcsoportban megjelenő, isteni Augustus Waters képében bekövetkezik a nem várt fordulat, Hazel történetét is át kell írni… 
„A csillagainkban a hiba” – John Green eddigi legambiciózusabb és legfájdalmasabb, mélyenszántó, vakmerő, pimasz és kíméletlen műve, lélegzetelállító felfedezőút az élet és a szerelem kacagtató, vérpezsdítő és tragikus birodalmában.

Alapjáraton én inkább fantasy-s és disztópiás típus vagyok, de nálam azt, amit eddig olvastam Az éhezők viadalából és A Gyűrűk Urából, egy laza mozdulattal verte a Csillagainkban a hiba! Ez a könyv úgy játszott velem, mint macska az egérrel, az egyik pillanatban még minden rendben volt, aztán beütött a katasztrófa, majd kiderült, hogy mégsem, de aztán…

Kicsit szarul éreztem magam, amiért egy rákos betegekről szóló könyvnek már az első fejezetén tudok nevetni. Fiatalos, lendületes, humoros írás volt, amit nem lehetett letenni. Néha, mikor Hazel kifakadt, elkövettem azt a hibát, hogy csak legyintettem, hogy igen, ilyenek is kellenek bele, mert lehetetlen, hogy egy ilyen tudattal együtt élő lány ilyen nyugodt legyen. (És tudom, Hazel, hogy utálod az ilyen kliséket, de el kell mondanom: erős, bátor és csodálatos lány vagy, aki valójában nem adta fel a küzdelmet egy pillanatig se!) Szóval míg az elején még valami azt súgta, hogy itt valaki valamikor valamiért nagyon fog sírni, John Green, ahogy repült az idő, úgy altatta el minden gyanúmat.

forrás ITT

Minden érzelem a könyvben gyönyörű volt, a szerelmen át a feladásig, a gyászig, és a dühig, teljesen meg tudtam érteni a szereplőket, és nem afféle sajnálkozó kiadásban, hanem mintha ők én lettem volna. Olyan volt az egész, mint egy hullámvasút, de ez nem csak felfelé ment (in memoriam Augustus Waters). Lehet-e egy ilyen betegséget jól kezelni? És ha igen, vajon azt tették-e a szereplők? Egy jelenetben Green írja is, hogy ha egy romantikus regényben lennénk (ami azért még szívbemarkolóbb, mert tényleg egy olyasfélében vagyunk), Gus egy pillanata se vesztené el a humorát és a reményét, majd túlvilági boldog mosollyal az arcán távozna az élők sorából. És John Green-t ezért imádom. Zseniálisan ír és, ami még fontosabb, őszintén. Az ő világában nincs rózsaszín szemüveg, a könyvein keresztül a valóság kopogtat, és ha nem veszel róla tudomást, nyers erőszakkal betöri az ajtót. Green világa a mi világunk. Zsigeri tiltakozást éreztem, ha arra gondoltam, hogy mindjárt áthaladok az utolsó oldalakon. Nem akartam befejezni! Csak hát az ilyesmi elkerülhetetlen, ha egy csodás könyvről van szó.

Üres volt és teli. Teli és üres. Én meg nyilván megőrültem. Esetleg a világ. Ilyenkor megfordul a fejemben, ér ott is ragad, kering állandóan, mint a naprendszer a gondolat, hogy miért? Miért, miért, miért, miért? És nem azért nem fogom egyhamar újraolvasni, mert nem egy zseniális első oldaltól az utolsóig briliáns regény, hanem mert most képtelen lennék szembenézni Gus-szal megint élőként úgy, hogy tudom, meg fog halni újra és újra, ahányszor csak elolvasom a könyvet, vagy megnézem a filmet. Viszont – nem tudom, miért – nem tudtam sírni rajta. Egy könyvön se sírtam még eddig, pedig volt köztük egypár megrendítő, amik teljesen kiszipolyoztak, és csak fájdalmas ürességet hagytak maguk után, ami nálam néha sokkalta mélyebb, mint a sírás. Ez a könyv pedig az ilyen regények koronázatlan királynője.

Anne Frank háza

Mégis, ez a szomorú letaglózottság egy olyan érzés, amire ugyanúgy rá lehet függeni, mint a boldogságra. Szerintem nagyjából így kéne definiálni a katarzis érzését – nem az Antigonéval és társaival, hanem a Csillagainkban a hibával, a Veled minden hely ragyogóval, és a hasonló témájúakkal. Kisebb az esélye, mint hogy élve eltemetnek egy barlangban annál, hogy halálos beteg leszel, esetleg megfordul a fejedben az öngyilkosság gondolata. Ezek a témák sokkal közelebb állnak a mai fiatalsághoz, mint az ókori eposzok és drámák, és szerintem foglalkozni is kell velük, ha máshogy nem, ilyen könyvek útján.

***

forrás: Pinterest

Nevettem már végig oldalakat és estem már mély letargiába egy könyv hatására; de olyan, hogy mindezt egyszerre egyazon regényen belül érezzem és tapasztaljam, arra még nem volt példa! Mindenkinek ajánlom, komolyan, ezt el kell olvasnia fiúnak és lánynak, idősnek és fiatalnak, szerelmesnek és olyannak, aki friss szakításon van túl (Kellemes trófeadobálást Isaac-kel!), betegnek és egészségesnek… szóval mindenkinek! A szereplők lenyűgözőek, és fájdalmasan közel kerülnek hozzád, a történettől garantáltan leesik az állad, az író stílusától pedig minden oldalon minimum dobsz egy hátast! Tökéletes könyv, ennél jobb nem is kell!

Végül pedig ide beszúrom azt a számot, ami a könyv alatt állandóan ment a fejemben:

És a kedvenc idézeteimmel is elárasztalak titeket, nehogy már az kimaradjon!

„- Szó szerint Jézus szívében vagyunk – felelte. Azt, hittem, hogy egy templom pincéjében vagyunk, de mi szó szerint Jézus szívébe kerültünk.
- Valakinek szólni kéne Jézusnak – válaszoltam. – Veszélyes lehet rákos gyerekeket tárolni a szívében.”

„Ez a támaszcsoport váltakozó szereposztásban vonultatta fel a daganatos egészségromlás különböző szakaszait. Hogy miért váltakoznak a szereplők? Mert ez is a haldoklás mellékhatása.”

„Szenvedés nélkül, hogyan ismerhetnénk meg az örömöt?
(Régi érv ez a „gondolkodjunk a szenvedésről” témában, amelynek ostobaságát, otrombaságát évszázadig szondázhatnánk, de legyen elég annyi, hogy a brokkoli létezése semmilyen hatással nincs a csokoládé ízére.)”

„- Ilyen vagyok. Ilyen. Mint egy gránát, mama. Gránát vagyok, ami előbb-utóbb felrobban, és szeretném a minimumra csökkenteni a sebesülések számát, érted?”

„…nagyszerű lenne egy szupergyors gépen repülni, ami egy darabig kergethetné a napfelkeltét a világ körül.”

„- Szerelmes vagyok beléd – mondta halkan.
- Augustus! – szólam rá.
- Ez a helyzet – felelte. Rám nézett, és láttam a szarkalábakat a szeme sarkában. – Szerelmes vagyok beléd, és nem fogom megtagadni magamtól az igazmondás egyszerű örömét. Szerelmes vagyok beléd, noha tudom, hogy a szerelem csak egy kiáltás az űrbe, a feledés elkerülhetetlen, valamennyien halálra vagyunk ítélve, és eljön a nap, amikor minden munkánk porrá válik, azt is tudom, hogy a Nap elnyeli az egyetlen földünket, de azért szerelmes vagyok beléd.”
„- Egyes turisták azt gondolják, hogy Amszterdam a bűn városa, holott valójában a szabadság városa. Csakhogy a szabadságban a legtöbb ember a bűnt látja.”

„ Oké – mondtam. 
– Oké – mondta.”