Egy kis Szonáta, egy kis Más állapotok...

Belegondoltatok már, hogy mindig arról a legnehezebb értelmesen írni, beszélni, értekezni, ami nagyon közel áll a szívetekhez? Hogy hogyan tudnátok átadni, vagy legalábbis lefesteni másoknak is azt, ami bennetek játszódik? Mikor annyi mindent akartok mondani, mégsem tudjátok, honnan kezdjétek vagy hogyan? Én teljesen így vagyok Okváth Anna könyveivel, egyszerűen imádom őket! És természetesen az elején fogom kezdeni!

A Szonáta gordonkára és kávédarálóra még a csellista húgom kapta ajándékba, de úgy alakult, hogy én olvastam ki először, és egész pontosan április 28.-ától tudom keltezni azt a rajongást, ami kialakult bennem a regény iránt. Alapból mindenre vevő vagyok, ami cselló, hegedű (a húgom, valamint az én hangszerem J), vagy Olaszország, de ez! A naplómba anno, mikor még a blog gondolatának csírája sem ütött szöget a fejemben, ezt írtam róla:

Körülbelül 2 órája tervezgettem, hogy elmegyek vízért, de a könyv utolsó egysége (3. Rondó) teljesen rabul ejtett, csak olvastam, és olvastam, mígnem azt vettem észre, hogy belül valami elkezd csordogálni. Szép lassan, fokozatosan, feltöltődtem. Tudtam a végét, előre megéreztem a végkifejletet… de nem maradtam le semmiről. Furcsa érzés volt befejezni. Úgy érzem, tele vagyok ezzel a könyvvel, megragadt bennem, talán megváltoztatott. Ki lehetne akasztani rám a MEGTELT táblát. A lélegzetem még mintha a cselekményt szívná, magam előtt látom a festői színeket, a fülemben hallom a zenét, és a szívdobbanásaim rendületlenül visszhangozzák a szavakat. A részemmé vált, nem is tudom, nem is értem igazán, hogyan. De itt van. A hatása alatt vagyok – nem hiszem, hogy egyhamar rá tudnék hangolódni egy másik sztorira. Ezt most hagyni kell pihentetni, mint a kelt tésztát sütés előtt. Van az a kifejezés: elveszni egy könyvben. S a szívem egy darabkája valóban a lapok között maradt. De nem tűnt el, nincs elveszve. A lehető legjobb helyen van.

Tehát így kezdődött. Pedig egyáltalán nem szoktam ilyen költői lenni, és abban se vagyok teljesen biztos, hogy a kelt tészta az, amit pihentetni kell, én szó szerint vagyok a konyha ördöge, mindent elrontok. Mindenesetre ez az egész itt korántsem ért véget.

Az Ünnepi Könyvhétre hatalmas lelkesedéssel, barátokkal, rokonokkal, üzletfelekkel és persze egy szigorúan tartandó bevásárló listával készültem. A Könyvfesztiválon így is sikerült elragadtatnom magam azzal a tizenkét könyvvel, amit szereztem, ideje egy kicsit visszafognom a fanatizmusig fajuló szenvedélyemet. Gondoltam én. Bár a hat könyv kimondottan fejlődésnek titulálható, menthetetlenül elcsábultam az ismeretlen felé. Fix, időhöz kötött programunk nem volt, csak az unokatestvérem szerette volna dedikáltatni a Szonátát az írónővel. Bennem pedig talán egy órával a dedikálás előtt kis hangocska alattomosan suttogni kezdett. Nem lényeges mit, már azért sem, mert ha az lett volna, emlékeznék rá. Nem tudom, hogy az események végkimenetelét mennyire befolyásolta a hang, vagy az, hogy a Könyvmolyképző standja előtt tört rám, illetve hogy a szemem pont a Más állapotokra tévedt. Mindenesetre olyan ember vagyok, aki bízik a benyomásaiban. Persze nem vagyok csalhatatlan, sőt, a frász tör rám az ilyen déja vu-któl, de abban a pillanatban ez valahogy kiment a fejemből, és arra eszméltem, hogy van két aláírt könyvjelzőm és egy friss szerzeményem szintén illetve az írónő kézírásával és körüllengve az új könyvek illatával. Már csak egy volt hátra: elolvasni!

műfaj: romantikus, new adult

oldalszám: 224

kiadja: Könyvmolyképző Kiadó

értékelés a moly.hu-n: 81%

az én értékelésem: 5* csillag!

karakter, akit imádtam: az a helyzet, hogy az összes. Még a névtelenek is J

az utált karakter, aki értelemszerűen nem létezik: -

kedvenc jelenet: döntésképtelenség!

FÜLSZÖVEG:

Egyedül nem megy?

Mit teszel, ha egy nap szembesülsz a benned ketyegő biológiai vekker sürgetésével, ám reménytelenül szingli vagy?

Léna önálló fiatal nő, családi állapota: független, és ezt nem is hajlandó feladni.

Ám vágyik arra, hogy anya legyen.

Tervéhez a véletlen egy apát is a rendelkezésére bocsát – Iványi professzort, régi, rettegett egyetemi tanárát, aki feleségével gyermektelenül él. Megállapodásuk világos: semmi gyengéd érzelem, semmi személyes. Az érintkezés egyetlen célja a kívánt terhesség.

Vajon mihez kezdenek, ha meglepő, más állapotokban találják magukat?

Mennyit ér a becsület, az adott szó? Hol ér véget az értelem, és hol kezdődik az érzelem?

Először a Könyvhétről hazafele zötyögve a vonaton kezdtem bele – ahogy az egész hatfős társaságunk is kinyitott egy-egy könyvet. Tele voltunk az élményekkel, mégsem beszélgettünk, csak elfoglaltunk két négyes blokkot, hárman-hárman mindegyikbe. Hat fej, mind a lapokba mélyedve, s nagy egyetértésben olvasva. Pontosan tudom, hogy ez kívülről hogyan festett, mert én is megnéztem, aztán csak percekig vigyorogtam egy helyben, hogy ilyet gyakrabban kéne csinálnunk, mert hihetetlenül jó érzés volt. A barát az, akivel hallgatni is lehet, s akivel a csend sem kínos. Aztán magamban mosolyogva én is kinyitottam az egyik szatyorlakót – történetesen a Más állapotokat - s végigolvastam a teljes első fejezetet.

És akkorra annyi volt. Félreértés ne essék: nem a könyvvel volt a baj. Egy könyvesboltban kezdődik, hogy is lehetne rossz? Ez a könyv egyszerűen tökéletes úgy, ahogy van, kívülről-belülről, szép a borítója, és már akkor a vonaton, az első 50 oldal után éreztem, hogy én ezt szeretni fogom. De ugye hol van már a Könyvhét? Miért csak most olvastam ki?

Egy: féltem belegyömöszölni a sulitáskába. Még összegyűrődik nekem. Kettő: van hozzá egy különkiadás. Egy kiegészítőkönyv. Egy A/4-es alapú, kemény táblás, 1512 oldalas, 3 kilós kiadvány. Nevezett Magyar értelmező kéziszótárral meg mégannyira nem nehezíteném az életemet a szó legszorosabb értelmében. Viszont nyári szünetben nem kell sehova se hurcolásznom egyiket se, szóval minden készen állt az új Okváth Anna-élményre!

Akinek a fülszöveg nem keltette fel az érdeklődését, vagy alapjáraton is idegenkedik a romantikus témájú könyvektől, annak is ajánlom, ha másért nem, a szövegvilága miatt. Ugyanis az írónőnél tapasztalható, hogy gyönyörűen fogalmaz, maximálisan kihasználja a magyar nyelvet, változatosan, gazdagon és rendkívül szórakoztatóan festi le a hangulatot, mindezt fűszerezve a gyakorta megmutatkozó intelligens humorával. A cigaretta szó ismétlésének elkerülése végett eszébe se jutna a cigit használni. Füstölgő koporsószög. Egyszerű, lényegre törő. Különleges.

De mi is a helyzet ezzel a Magyar értelmező kéziszótárral? Összefügg az amúgy is csodálatos anyanyelvünk e regény lapjain történő kiszélesítésével. Kezdetben a saját műveletlenségemnek tudtam be, hogy időről időre szembetalálkozom egy ismeretlenül csengő, még-soha-nem-is-hallottam szóval, amiknek megértéséhez minduntalan fel kellett ütnöm az akadémiai kiadványt, de miután egy teljes A/4-es oldal megtelt a sebtében lefirkantott fogalmakkal, valamint minden közelemben lévő beszédképes humanoidot feleltetés alá vettem, úgy módosítottam (nem kevés hátsó szándékkal a saját malmomra hajtva a vizet), hogy az írónő túlontúl művelt. Nos, az, ha egy amúgy lebilincselő történet folyamán rendszeresen meg kényszerülsz állni amiatt, mert nem érted a mondat kulcsszavát, kétféle lelehet: vagy zavaró, vagy lenyűgöző. De egyáltalán nem célom senkit se elriasztani ettől az olvasmánytól. Én az utóbbi mellett voksoltam, egyáltalán nem éreztem kizökkentőnek, üdítő újdonságként hatott. Hopp, még egy ismeretlen szó, hopp, elő a szótárral, a fene egye meg, hát nem sikerült megint megrándítani a vállam, miért ilyen súlyos ez a könyv?, milyen betű, ’K’, rendben, keressük… Olyan szavakat tanultam, mint frivol, joviális, obligát vagy éppen exhibicionizmus. Persze lehet, hogy ezeket speciel ti már ismeritek, ez esetben restellem a tudatlanságomat, de akkor is egy élmény volt!

Az utolsó fejezet előtt teljesen kétségbeestem. Hová tűnt ilyen gyorsan a többi négy? Alig vártam, hogy kiolvashassam, de akkor volt nagy pánikolás. Szembetűnő volt, hogy a karakterek mennyire élőek. Mintha Iványi professzor bármikor mögém állhat, ellenőrizve, rendesen betartom-e a nyári olasztanulási menettervemet, vagy egy könyvesboltba beperdülve csak úgy szembetalálkozhatnék Lénával, amint spiccelve nyújtózkodva igyekezne elérni egy könyvet. Sajnáltam, hogy nem tudom őket valahogy leugrasztani a lapról, már hiányoznak.

És összességében ugyanazt érzem, mint Szonátát befejezve: én ennek a könyvnek ezennel hűséget fogadtam, nem tudok róla rosszat mondani, és újfent kiakaszthatom a MEGTELT feliratot. Olyan könyv, ami az első oldaltól fogva a szívedbe zárja magát, közel kerülsz hozzá, annyira, hogy legszívesebben megölelnéd. Én meg is tettem.

„- Ne mulassza el megszimatolni, ha kinyílik! Ez az egyetlen, amit kimondottan virágként tartok.
Meggyőző lett volna, ha ekkor nem gyúlnak fel megint azok a lidércfények ott a szemgödrében. És Loránd pont nem kapja el őket. Nem ismeri ezeket a sarkvirágokat, de lassan úgy érzi, nem ismer és nem ért ő már semmit ezen a világon. Főleg nem konkrétan ezt a nőnemű, csillagszemű humanoidot itt a tetőteraszon. Mi van közte és ezek között a virágok között?”

„- Miért hagyta ott a vőlegényét? –kérdez vissza. (…)
- Volt egy álmom – érvel.
- És?
- Ennyi.
- Volt egy álma, ezért nem ment férjhez?
- Pontosan.”

„Zazi kozmopolita, öntudatos, joviális beállítottságú hölgy, korának törtető amazonja.”

„ A kocsiban ülve Léna két említésre máltó dolgot cselekszik. Az egyik, hogy elállítja a rádiót. A másik, hogy bocsánatot kér. Nem az előbbi miatt, hanem a jelenet miatt.
- Nem a maga hibája – védekezik a férfi. – Nem értem, miért kér folyton elnézést mindenért.
- Már bocsánat, de nem kérek mindenért elnézést – ellenkezik. Csak utólag esik le neki, hogy tulajdonképpen most is elnézést kért. – Felelősnek érzem magam. Ha nem nyafogok, hogy álljunk meg, akkor… Legközelebb, ha hív a természet, mondja neki, hogy nem vagyok itt.”

„ Az élet nem egyszerű. De nem is ezért szeretjük.”